Érdekes módon főleg gyerekek kedvelt időtöltése volt ez a "mesterség". Többnyire fiatal fiúk művelték. Készítettek egymásnak óraláncokat, lányoknak gyűrűt, karláncot, nyakéket.
Különböző színű lószőrből egy karkötőbe, de még egy gyűrűbe is képesek voltak kiolvasható üzeneteket fonni. Például "Emlékül", vagy "Szeretettel".
A falusi gyerekek könnyebben juthattak hozzá az alapanyaghoz, míg a városi fiatalok többnyire titokban kurtították meg a lovaskocsiba befogott jószágok ékességét. Előfordult, hogy az unalmasabb tanórák alatt is "dolgoztak". Feldühített tanítóiknak így feltehetőleg szép számú lószőrékszer-gyűjteményük alakulhatott ki.
A kézre került betyárok, később a hadifoglyok raboskodásuk ideje alatt szintén rengeteg tárgyat készítettek. Az ékszerek mellett bekötötték még a gombot, borotvaecset fogóját, pipaszárat, szipkát is.
Sokszor lószőr híján a saját, vagy társaik hajszálát is feldolgozták, ami még nagyobb pontosságot, precizitást követelt.
Jeles képviselője volt többek között Rózsa Sándor is, aki Kufstein várában tartó raboskodása ideje alatt fafaragásai mellett lószőrékszereket is készített. Tárgyait a piacon értékesíthette, mellyel kissé feljavíthatta életszínvonalát.
Az emberi hajat azonban nemcsak a rabok használták alapanyagként.
Az első világháború alatt az orosz hadifoglyok megtanították ezt az ékszerkészítési módot az osztrák gyerekekkel, akik továbbadták a tudásukat az apácáknak. Ők aztán előszeretettel népszerűsítették e mesterséget iskolákban, napközis otthonokban. Később lószőr- és hajékszer-készítési versenyeket szerveztek gyerekek számára, melyben a nyeremény 1915-ben például egy darab kukoricakenyér volt.
Fülbevalók lószőrből, illetve hajból
A lószőr tartásának, hajlékonyságának köszönhetően igen komoly, bonyolult darabok is születtek, melyek elkészítése hetekbe, hónapokba is telhetett. Ennek legfőbb bizonyítéka egy szentesi mesterember hagyatékából előkerült lószőrfüggöny, melynek elkészítése már valódi életmű lehetett.
A XX. század második felére azonban teljesen eltűnt a lószőrékszer-készítés mestersége.
Újbóli felbukkanását a 70-es években egy fafaragó mesternek, Bodrogi Sándornak köszönhetjük. Gyermekkori emlékei alapján elevenítette fel, majd hosszú ideig gyakorolta, továbbfejlesztette és szakkörök, alkotótáborok keretében tanította, népszerűsítette ezt a csodát.
Tanítványai nemcsak a mesterséget, az alkotás örömét sajátították el, de felismerték a tudás továbbadásának fontosságát is.
Mára, mikor a kézművesség, a népi hagyományok egyre nagyobb szerepet kapnak, a lószőrékszerek is elfoglalhatják méltó helyüket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése