Népművészeti örökségeink között rengeteg, mai szemmel haszontalannak tűnő alapanyagból számtalan, figyelemfelkeltő, érdekes használati tárgy, alkotás készült.
Főként pásztorok, de ráérő idejükben - főként a téli pihenő idején - a parasztemberek is feldolgozták a vad- és tenyészállatok feleslegesnek tűnő részeit. Ilyen volt a csont, agyar, fog, toll és többek között a szőr is. Elsősorban használati tárgyakat készítettek, de szívesen alkalmazták díszítésre is. Birkagyapjúból készült például szőnyeg, lótakaró, de felhasználták a lakás díszítésére falvédőnek, díszpárnának is.
A ló sörényének és farkszőrének hasznosítása többezer éves múltra tekint vissza, de feltehetőleg egyidős magával a lótartással. Az első lószőrékszer-maradványt 1978-ban találták a Kr. előtti V. századból származó belső-ázsiai Szubasi város közelében talált hsziungnu múmián.
A XX. század elején még divat volt a lovak rendszeres nyírása, hogy szőrük minél sűrűbb, szebb legyen. Ezáltal rengeteg felhasználásra, hasznosításra alkalmas lószőr keletkezett. A levágott szőrt előbb kifésülték, és leggyakrabban kötelet sodortak belőle.Ez a kötél strapabíró, szinte elnyűhetetlen volt, de ha a felhasználás megkívánta, hogy a kötél puhább legyen, kenderkóccal vegyítették. Erre többnyire lovakon használt köteleknél volt szükség, hogy az ne törje fel bőrüket. A lószőrt többek között csónakkötélnek, fűrészfeszítőnek, ostorcsapónak is használták.
Csapónak elsősorban lószőrt használtak, mert így kellőképpen csípett. A szálakat összesodorták, és két, 10-15 cm hosszú ágra fonták. Az ostort ellátták még tartalék- és díszcsapókkal is. A változatosság kedvéért használtak színes szőröket is, de a fonást is megdíszítették, így a kétágas fonás felénél megosztották a szálakat, és két-két szálból fonták tovább. Ez a kedvelt, sok helyen elterjedt ostorcsapó az ún. hortobágyi csapó volt.
Lószőrből fontak még kötőfékeket, lovak lábára nyűgöt, de még vaddisznófogó hurkot is.
A ló tisztítására, fényesítésére szolgáló egyujjas kesztyűt, vagy muffot is lószőrből kötötték, melyet főként kocsisok, lovászok használtak.
Az igazi, megszállott lovasok a kalapjukat is lószőrből font szalaggal díszítették.
Kézügyességüktől függően lapos fonással akár 13-15 ágra is fonták, majd a befejezésnél díszítették.
Felhasználták továbbá díszvarrásokhoz is, melyek rendszerint bőrből készült tárgyakat díszítettek. A szőrt meleg vízben megpuhították, majd hurok- vagy fonásutánzó öltésekkel az ár után húzták.
A 60 cm-nél hosszabb szálakból szitaszövetet, ruhabetétet, hangszerekhez húrokat, vonókat is készítettek.
Párnázó anyagnak is felhasználták, de csak göndörített formában, hogy jobb tartása legyen. A göndörítéshez a lószőrből egy erős fonatot készítettek, forró vízbe áztatták, majd alapos kiszárítás után kisodorták.
A solymászok, madarászok egy szál farkszőrből hurkot erősítettek a madarak által sűrűn látogatott helyeken, így a belegabalyodott madár élve kerülhetett a vadászok kezére.
Népi gyógyászatban is használták. Az általa elkötött szemölcs pár nap alatt elhalt és leesett.
Mégis a legszebb, a legtöbb időt, türelmet és kitartást követelő tárgyak a díszítésre szánt, aprólékosan kidolgozott óraláncok, gyűrűk, nyakékek voltak.
